1.fejezet-Gyötrelmek

Helló. Meghoztam az első részt. Szerintem nem lett olyan jó, mert hát enm vagyok egy nagy művész, vagy iró vagy ilyesmi, de azért megpróbáltam, hátha mégis. Azért remélem tetszeni fog.:)) Ez az első, és talán az utolsó ilyen témájú történetem. Persze eddig enm irtam csak vámpirokról, vérfarkasokról, angyalokról és "időutazásról", igy gondoltam kipróbálom, hogy sikerül. Őszintén nem vettem ötletet sehonnan, csak úgy jött. Kipattant a fejemből. :) És igen, lehet tényleg nem lett olyan jó, mert eddig mindig csak egyes szám első személyben irtam történeteket. 

Na jó, szt hiszem elég lesz az ömlengésből, jó olvasást mindenkinek.. ;) :) Remélem tetszeni fog a firkálmányom. :D

 Újabb gyönyörű, napsütéses reggelre ébredtek Seattle lakói. Mindenki számára egy normális nap kezdete volt ez, tele boldogsággal és nevetéssel. Mindenki számára, kivéve Kimberlyt... Tudta, hogy ma is szembe kell nézzen azza a ténnyel, hogy hiányzik a fél keze, ami számára mindent jelentett. Alig fél éve volt az autóbalesete, amikor elvesztette a bal karját. Azóta sem derült ki, hogy ki vezette a kamiont.
   David, mint mindig, most is mosolyogva kelt. Bántotta, ami a feleségével történt, mégis örült, hogy nem esett komolyabb baja. Charlotte-al az ölében költötte fel Kimet:
-Jó reggelt, gyönyörűm!-Szólt csillogó tekintettel.
-"Reggelt..-kapta meg a választ fáradt feleségétől, aki gond nélkül húzta volna még a lóbőrt.
-Ideje felkelni. Nem gondolod?-Ráncolta össze a szemöldökeit Dave.
-Neem.. Nem gondolom. Álmos vagyok. Hagyjál!-Fordult a másik oldalára Kim, ezzel magára húzta-volna- a takarót, megfeledkezve arról, hogy nincs művégtagja.-A francba! Elegem van, Dave!-Kelt ki magából és kipattant az ágyból.
-Miért vagy ideges, Mami?-Rohant oda Charlotte az ajtóban toporzékoló anyjához.
-Nem vagyok ideges kicsim...-Kezdett magyarázkodni, ám a kicsi félbeszakitotta.
-Úgy nézek én ki, mint aki lenyalta a falat?-Erre a mondatra mindannyian felnevettek. Honnan szedhette ezt a butaságot..?-Tette fel a kimondatlan kérdést Kim.
-Kicsim, az úgy avn, hogy: Úgy nézek én ki, mint aki most jött le a falvédőről?-Javitotta ki az anyja. A baleset óta talán most először nevetett igazán.
-Mindegy, Mami!-Tette karba a kezeit Charlotte.
-Kicsim, segitek felöltözni, aztán elmegyünk az állatkertbe. Megigértem Charlotte-nak.-Ölelte át a "lányait" Dave.
-Az, hogy hiányzik a fél karom, nem jelenti azt is, hogy nyomorék vagyok!-Nem várta meg, hogy választ kapjon. Kiviharzott az ajtón, egyenesen a fürdő felé.
   Ez a fürdés dolog nem épp úgy sikerült, ahogy tervezte, de azért megpróbálta. Sokszor nekifutott már, sokszor próbált normális emberként viselkedni, de valahogy sohasem sikerült neki.
   Miután elszerencsétlenkedett az öltözéssel és a mosdással, lecammogott a nappaliba, ahol Charlotte és Dave már várták.
-Kicsim..-kezdett bele a rock sztár, de Kim köpött rá, és félbeszakitotta.
-Tudok vigyázni magamra, nyugi!-Mosolyodott el őszintén, majd a kicsit karon fogva kiment az ajtón. Dave is elmosolyodott azon, hogy szerelme kezd önállósodni. Bár sosem szorult segitségre, és sose hagyta, hogy kiszolgálják, mégis jól esett Kimnek, hogy vigyáznak rá a többiek, pedig véleménye szerint semmi szüksége nem volt rá.
   Az állatkert felé vezető úton Kim sokat töprengett azon, hogy mi lesz vele a jövőben. Felvetette azt az ötletet, hogy kerül amibe kerül, ő visszaszerzi a karját.. Szüksége volt rá, hogy ki legyen mind a négy végtagja. Anélkül nem tudott élni.. Hisz igy nem tudja magához ölelni a kislányát és a férjét, akik tartották benne az életet... Ha ők nem lennének, már rég feladtam volna...-Gondolta. De nemcsak Kim gondolta ezt, hogy akármennyi pénzébe is kerül, ő csináltat egy művégtagot.. Dave is ebben bizott.. Pénzük az volt, és a kapcsolataik is megvoltak minden téren.
-Dave..-Szólalt meg Kim bátortalanul.
-Igen édesem?
-Csak.. Csak azt szeretném kérdezni, hogy... Nem tudod-e elintézni, hogy.. Tudod... -Dadogott lehajtott fejjel. Igazából ő sem tudta, hogy mit akar mondani. Azaz nem tudta, hogy hogy fejezze ki magát. Amikor hirtelen felpillantott, találkozott férje fürkésző tekintetével a visszapillantó tükörből.
-Mondd csak bátran..-kapta a biztatást, mire erőt vett magán, s elhadarta a mondadot, ami már hónapok óta nyomta a lelkét.
-Nem lehetene, hogy csináltassunk egy művégtagot? Tudom, hogy sok pénz, de... Számomra fontos.-Nézett rá könyörgőn. A férfi türelmesen végighallgatta Kim mondandóját, bár tudta, mire akar kilyukadni.
-Persze kicsim. Amikor csak akarod-mosolygott megértően.
-Köszönöm-hallotta a halk köszönetet. Kimnek elcsuklott a hangja a meghatottságtól vagy a megnyugvástól. Ő sem  tudta pontosan.Charlotte egy szót sem szólt az úton, csak gyűjtötte a számára felesleges információt, amit őgysem értett meg, akármennyire is törte a fejét. Nem tudta, mit jelent az a "művégtag", de szégyelte megkérdezni.
   A hatalmas állatkertben Charlotte össze-vissza ugrándozott egész nap, szülei pedig árnyékként követték őt. Olykor csendben sétáltak egymás mellett, máskor pedig azt latolgattág, hogy mikor beszélnek végre egy orvossal a beavatkozással akpcsolatban.
-Nem unta még meg a futkározást?-Kérdezte nevetve Dave Charlotte-ot mustrálva.
-Úgy néz ki, mint aki el van fáradva?-Kapta meg a logikus választ. Felnevetett, majd szájon csókolta a feleségét. Kim kissé elveszett a pillanatban, és Dave nyaka köré fonta a karját. Davenak sem igazán volt ellenére, mert már szörnyen rég csókolóztak. A baleset óta Kimnek semmihez sem volt kedve.. Azt se szerette, ha hozzá érnek, vagy akármi más. Nyomorultul érezte magát, és azt hitte, hogy szerelme el fogja őt hagyni ezért. Senkit sem engedett közel magához, még a kislányát sem.
   Ez a hosszúnak és szenvedélyesnek igérkezett csók is csak másodpercek töredékéig tartott. Kim lassan, könnyáztatta szemekkel húzódott el párjától.
-Mi a baj, kicsim?-Nézett rá Dave furán.
-Ez nem megy, szivem. Bocs-azzal sarkon fordult, és a kijárat felé vette az irányt.
-Kim, gyere vissza!-Kiáltott utána Dave, mindhiába. A fiatal nő úgy tett, mintha nem hallotta volna meg férje szavait, csak vágtatott előre.

   Sok idő telt el, mióta Kim elment az állatkertből. Körülbelül kilenc óra lehetett, és bár nem sötétedett, ahnem javában világos volt, KImet mégis elfogta valami szorongás. Félt attól, hogy egyedül marad. Hogy megint történni fog vele valami..  Nem akart egyedül maradni az éjszakában, de hazamenni sem volt kedve. Nem akarta, hogy Dave szemrehányást tegyen neki azért, mert csak úgy lelépett, őt és a gyereket pedig ott hagyta  az állatkert kellős közepén. Jól esett neki, hogy egy pillanatra elveszhetett a csókban, de mégis gyűlölettel töltötte el a tudat, hogy az a csók sosem lesz olyan, mint régen. Nem fonhatja mindekét karját élete értelme nyaka köré, nem állhat lábujjhegyre, és nem túrhat már bele a hajába, amit mindig is nagyon szeretett piszkálni. Már nem simogathatja Dave arcát, ha az ölébe hajtja a fejét, és nem ölelheti magához úgy, ahogy régen. Nem is beszélve arról, hogy a kis Charlotte-ot sem babusgathatja már úgy, ahogy régen. Nem veheti ölbe, nem játszhat vele, és nem tanithatja meg irni, rajzolni, vagy gitározni. Még csak főzni sem tudott, hogy a családnak legyen mit egyen. Nem vezehtet.. Igaz, a baleset után nem igazán volt már kedve violán mögé ülni.. Kiszolgáltatottnak érezte magát.. Egy óriás csecsemőnek, akiről gondoskodni kell. Utálta az érzést, hogy ez pont vele kellett megtörténjen. A francba is! Minden okkal történik... Mondogatta magának, amikor a végleges idegösszeroppanás szélén állt.
   Most, hogy felidézte, milyen érzés Dave ajkát érinteni, és érezni a nyelvét a szájában, melegség futott át rajta. Ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy perpillanat jobban kivánja a férfit, mint máskor bármikor, de mégse mer hozzá közeledni. Félt, hogy mindennek a közepén egyzser csak rájön a félsz, és nem meri tovább csinálni. És azzal nem csak magának, de Davenek is ártana. Ez lehetetlen volt számára.. Mintha ott állt volna előtte, de tudta, hogy nem érintheti meg, mert ha megteszi, minden romba dől, amit eddig felépitett maga körül. Vágyott Davere, mégsem kaphatta meg.. Dave is akarta őt, de nem akarta bántani. Nem akarta, hogy mégjobban összeomoljon.. Komolyan, mintha arról lenne szó, hogy megerőszakoltak bakker..! Pedig csak a fél karomat vesztettem el.. És ez közel sem olyan fontos, mint Dave és a kicsi.. Inkább a karom, mint ők ketten.. Tört ki belőle a düh, azzal megindult hazafelé, de egy hatalmas, fekete kocsi állta útját..